Mindenki egyetért, bólogat, helyesel, meg kell csinálni de mindeki gyáva és fél bevállalni. Így hát maradunk a komfort zónában és a probléma ismét a szürkületbe vész. Így ment ez vagy 4 hétig. Persze voltak fellángolások, tiszavirág forradalmárok, de végül mindig falrahánytuk a borsót miközben a pusztába kiáltoztunk. Meg lehet persze érteni. A csata nehéz, az ellenfél kemény, a harc kimenetele pedig vitatott. Biztos, hogy nem ússzuk meg ép bőrrel, de ebcsont beforr. Nem fogunk a csatamezőn elesni az biztos, de attól még az ember nem ránt kardot, hacsak nem muszáj. A stratégia nem bonyolult, a fegyvernem adott minden felszerelésünk megvan az ütközethez. Végső soron majdnem biztos a győzelmünk, de kényes a szituáció. Mintha ismét Kr.e. 480-at írnánk, a csatatér kisértetiesen hasonlít a Thermopülai szorosra. Egy bejárat, szűk tér, magas falak vesznek körbe, nincs lehetőség a manőverezésre. Közelharc lesz. Vér fog folyni. Alkonyodik odakinn, csípős hideg, erős szél, az eső épp hogy elállt. A nap lemenőben, de nem vértóba száll. Már csak elvész a szürkeségben, mint a fuldukló, aki még rúg egy kétségbeesettet, de feladta már. Tüdejét elönti a fagyos nedü, a halál szaga csapja meg arcát, így fulladt bele a horizont tengerébe a sárga óriás is. A távolban már hallom a bőszült fenevad morgását. Kóstolgat, méreget, azt hiszi halhatatlan, ó a balga, alábecsüli ellenfelét. Nem hibáztatom hisz csak egyedül vagyok, társaim elmentek, még jónéhány óra mire visszatérnek. Ezt ő is tudja jól. De nem félek. "Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart." mondta a bölcs Seneca. Én tudom hová tartok, nagyon is. Remélem a szelek is az én pártomon állnak majd. Eljött az idő. Fegyvereim ismét életre kelnek, felemelkednek a porból, a vér lesz az ő jussuk, attól fognak csillogni újra. Elindulok. Itt vagy hát bűzös fenevad. Estére már a pokolba vacsorálsz te istenbarma. Gyere hát, mérkőzzünk meg, elválik ki lesz itt a király. Farkasszemet néztünk, csend és hullaszag. Pontosabban a szájából áradó förtelmes bűz. A szél mint bíránk, sikított egyet s kezdetét vette a harc. Először csak kóstolgattuk egymást. Körbetáncoltam, meg akartam puhítani mielőtt nekiesem úgy istenigazából. Csak lapogattam a kardommal, tudni akartam milyen vastag a páncélja. Először az agyarait akartam letörni, hogy azokkal már ne legyen gondom. Viszonylag könnyen ment, néhány mozdulat és már meg is szabadítottam minden cicomától. Így már csak egy dologra kellett koncentrálnom. Ahogy az izmok megfeszültek, a testünk, mint két kos ütközött össze. A szag megcsapta az arcom, egy percre megszédültem, majd összeszedtem magam és újabb és újabb csapásokat mértem ellenfelemre. Hosszú lesz a meccs éreztem én, de beosztom az erőmet és minden rendben lesz, így terveztem. A gyenge pontokat iktattam ki először, a nehezét későbbre hagytam. A szoros szűk volt, így néha engem is elért a szörny karja. Egy ízben majdnem elkapta a lábam, de szerencsére csak súrolt az attak. Jónéhány perccel később eljutottam arra a pontra, hogy célba vehessem a püspökfalatját. Ekkorra már jócskán mocskos voltam. Félmeztelen testem csupa vér és por, az izzadság pedig egyenletesen terítette be a testem ezzel a túlvilági koktéllal. Tudtam itt a pillanat, most vagy soha. Gyerünk öregem döfd le a rohadékot, intézd el egyszer s mindenkorra. Nagylevegő, célzott támadás ez volt minden reményem, már majdnem vége volt, nem adhattam fel épp most. Szúrtam és találtam, könyékig voltam a szájában. Fehér teste sápadt fénybe burkolta arcomat, de én csak forgattam tőrömet a torkában, egészen addig amíg már nem mozdult többé. Felálltam, megpihentem egy perce és végigmértem döglött ellenfelem maradványait. A csatatér se volt sokkal jobb állapotban. De tudtam, hogy győztem, ha nem is örökre, de egy időre biztosan. Jönnek majd újabbak, de ennek most vége. Megöltem. Egyedül. Hős vagyok. Társaim büszkék lesznek rám. Ahogy ott álltam a fehér szörny hideg teste mellett, elhatároztam nem leszek barbár. Tisztességes ellenfél akartam lenni, nem egy közönséges gyilkos. Megadom neki a végtisztességet. Összerendeztem, hogy kinézzen valahogy, már ami megmaradt belőle. Feltakarítottam a mocskot, rendbe hoztam a csatateret is. Többé már nem csatatér volt. Teste fehér szentély volt a pusztában. Nem brutális, nem barbár, elegáns és fenséges. Megtisztítottam a fegyvereim is. Harcosként érkeztem, királyként távoztam. Alig vártam már, hogy a társaim is lássák. Egy röpke pillanatig halhatatlannak éreztem magam.

A háború nem dőlt el, de a csatát megnyertem: a WC tiszta, munkámat pedig csodálják majd a szobatársaim. Jól alszom ma éjjel.