From Russia wid love

Halál normális szombat délután volt. Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázik a szoba csinálunk valami eccerű spagettit, megiszunk egy sört oszt jónapot. De neeeeem az orosz valóság közbeszólt, sőt egyenesen a fejemre szart. Felix magára vállalta a főzést, de nem volt otthon hús meg szósz, egyértelmű döntés, hogy lemegy a boltba. Kérdezte, hogy nem kísérem-e el ? Hát gondoltam a friss levegő nem árthat, mért is ne. Elindultunk a boltba és mivel a 18.-on lakunk észszerű döntésnek látszott, hogy lifttel menjünk le. Mint később kiderült nem volt az. Beszálltunk a liftbe és alig 10 másodperccel illetve 5 emelettel később a lift megállt és sötétségbe borult. Gondoltunk mindjárt újraindul, de nem tette. A folyosóról sikolyok és ordibálások hallatszottak innen tudtuk, hogy az egész koliban elment az áram. És valóban, felhívtuk Mikát a szobából aki megerősítette, hogy sötét van a szobában is. Tehát kényszerpihenőre voltam ítélve egy germánnal a sötétben egy liftben, 13 emelet magasan a semmi fölött lógva, az isten hátamögött Oroszországban. Nem a legjobb kilátások. Gondoltuk mint minden rendes liftben itt is lesz egy telefonszám amit fel kell hívni, hogy hahó elég a szobafogságból. Nem lepődtünk meg amikor kiderült, hogy nincs telefonszám. Azon se lepődtünk meg, hogy hiába nyomtuk a vészcsengőt semmi nem történt. Felhívtuk Mikát és leszalajtottuk a portára, hogy intézzen valamit. A válasz az volt, hogy nincs áram ők nem tudnak most ezzel mit kezdeni, de majd ha lesz intézkednek. Nos 15 perc után visszatért az áram, csak épp nem a mi liftünkbe, így továbbra is arra voltunk kárhoztatva, hogy a sötétben üljünk. Szerencsére nincs semmilyen fóbiám, de azért egy kétnégyzetméteres liftben a korom sötétben ücsörögni nem a világ legfelemelőbb dolga. Tehát pánikrohamosoknak nem ajánlom. Mit lehet mit tenni elkezdtünk beszélgetni. Az első téma az volt, hogy mennyivel viccesebb lenne, ha 2-3 orosz hajadonnal üthetnénk el az időt a liftben. Aztán mondtam Felixnek, hogy kezdje el mesélni az életét. Szóval elbeszélgettünk így vagy 30-40 percet mire visszatért a pilács a liftbe, de csak annyi változott, hogy mostmár nem voltunk sötétben. A lift továbbra sem működött. Próbáltuk szétfeszíteni az ajtót mint a filmekben de meg se mozdult. Tovább ücsörögtünk, időnként megnyomtuk a vészjelzőt, semmi válasz. Aztán eccercsak jött egy orosz srác és kérdezte, hogy mit csinálunk mi odabenn. Mondtuk neki, hogy itt ülünk mésfél órája és jó lenne, ha megsürgetné lennt a népeket, mert Felixnek már nagyon kell hugyoznia. Vártunk hát türelmesen, időközben felhívtuk Alexet és Mikát, hogy ha ebben az életben még meg akarják csinálni azt a spagettit akkor menjenek le a boltba mert mi túl elfoglaltak vagyunk. A legidegesítőbb az volt az egészben, hogy a másik két lift hiba nélkül üzemelt újra csak a miénk nem. Időközben persze mindenki tudomás szerzett mókás kis kalandunkról és időről időre jöttek hozzánk látogatók a liftajtó elé akik többnyire jót röhögtek rajtunk. A második óra után már nagyon nehezen bírtuk a semmit tevést, nem beszélve Felix hólyagjáról én rendben voltam ezen a téren. Sőt kezdtünk fázni mert a liftakna sem a legmelegebb hely a koliban, mondhatnám úgy is baromi hideg volt. No a sztorinak úgy lett vége, hogy 180 perc unalom után jött valami szerelő, aki 5 perc alatt kiszabadított minket. Felmentünk, megcsináltuk a spagettit és minden oké volt. Ha engem kérdeztek túlságosan is sokba fájt nekünk az a spagetti, három óra a liftben, hidegben, sötétben azért valami kárpótlás jól esett volna.